Ma este megnéztem a „Tavaszi szél – az ébredés” című filmet.
Nem könnyű írni róla, mert még mindig tele vagyok érzésekkel. Nem egy politikai filmet láttam – hanem egy történetet arról, hogyan ébred fel egy ország.
A filmben egy kicsit jobban megismerhettük Magyar Pétert. Egy erős, dinamikus, néha talán nehéz természetű embert. Egy apát, aki szereti a gyermekeit, és aki a történtek ellenére is tisztelettel beszél a gyermekeik édesanyjáról. Egy embert, aki talán maga sem tervezte, hogy ide jut… mégis mintha egész életében erre készült volna.
Ahogy néztem, az az érzésem volt: nem ő teremtette ezt a helyzetet – mi teremtettük őt. Egy ország, amelynek elege lett a félelemből, és amely végre hinni kezdett abban, hogy lehet másképp.
A filmben az is látszik, hogy mögötte egy profi, keményen dolgozó csapat áll. Olyan emberek, akik nem félnek vitatkozni vele, kérdezni tőle, és végül együtt menetelni, ugrani sokszor az ismeretlenbe. Talán pont ettől működik.
Számomra mégis a legerősebb felismerés az volt:
Magyar Péter egy közülünk.
És mégis egyedi. Megismételhetetlen.
De a történet nem róla szól igazán.
Hanem rólunk.
Arról, hogy végre sokan kimondtuk: elég volt.
Arról, hogy a reményből lassan hit lett.
És a hitből cselekvés.
Ez a film nekem azt üzente:
ha ennyi ember hisz ugyanabban az ügyben, akkor azt már nem lehet megállítani.
Rengeteg munka, bátorság és áldozat van abban, ahol most tartunk.
És éppen ezért nekünk is van feladatunk.
Nem csak nézni ezt a történetet.
Hanem részeseivé válni.
Mert ha valóban változást akarunk, akkor most rajtunk a sor.
Dolgozni érte. Kiállni érte. Egymásért.
És a hazánkért. 🇭🇺
Várom a vasárnapot, március 15. Budapest, Veletek, és Veled Péter...
Jövünk! Ott leszünk! Számíthatsz ránk!
