Az első nászéjszakán a férjem azt mondta: „Fáradt vagyok”, és nem feküdt mellém — éjfélkor pedig furcsa zajokat hallottam az anyósa szobájából. Amikor kinyitottam az ajtót, attól, amit láttam, elakadt a lélegzetem... 😲😲😲 Még most sem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a férjem, Adrián, csak ennyit mondott: – Kimerült vagyok, te feküdj le, én még sétálok egyet...
Nem volt ölelés, nem volt csók, még csak egy gyengéd érintés sem, ahogy régen mindig. Némán néztem utána, miközben kilépett a szobából. Értettem, hogy az esküvő mindenkit kifárasztott — a vendégeket, a rokonokat, a végtelen szertartások sorát — de mégis, ez volt az első nászéjszaka. Három éven át harcoltunk a szerelmünkért, és annyi próbát álltunk ki, hogy együtt lehessünk. Tíz órakor biztos voltam benne, hogy néhány perc múlva visszajön. De az óra elütötte a tizenegyet, majd a fél tizenkettőt is, és ő még mindig nem jött. A nyugtalanság lassan eluralkodott rajtam. Óvatosan kinyitottam az ajtót, fény nélkül.
A folyosóra sárgás fény szűrődött ki az anyósa szobájából. Azt gondoltam, talán beszélget vele, és nem akartam zavarni. Ám amikor épp be akartam csukni az ajtót, furcsa zajt hallottam. Először azt hittem, képzelődöm, de aztán újra felhangzott. Halk, tompa hangok voltak, de egyáltalán nem hasonlítottak egy beteg nyögéseire. Valami más volt, visszafogott, szinte tiltott. Egy különös félelem és perzselő kíváncsiság vitt előre. Lépésről lépésre közeledtem a fából készült ajtóhoz. Félig nyitva állt, és egy keskeny fénysugár hasított a folyosó sötétjébe. Előrehajoltam, és belestem. A szívem egy pillanatra megállt. A halvány fényben tisztán láttam... 😲😲😲
…Adrián a földön térdelt. Előtte az anyja ült egy karosszékben, fátyolos tekintettel, reszkető kezekkel. Adrián óvatosan tartotta az asszony lábát egy lavórnyi meleg víz fölött, finoman simította le róla a gyógyharisnyát. Aztán halk, gyengéd mozdulatokkal kezdte mosni, mintha minden érintéssel kérne valamit – bocsánatot, időt, elengedést.
A lámpa tompa fényt vetett rájuk, és csak ekkor vettem észre: az anyósmama sírt. Csendben, alig észrevehetően. De Adrián minden egyes könnycseppet ismert már, mert anélkül is tudta, mikor fáj neki – és mikor van szüksége rá.
Meg akartam hátrálni, de véletlenül meglöktem az ajtót. Az apró nesz megtörte a csendet. Adrián felnézett, meglátott, és nem riadt meg. Csak nézett rám, őszinte tekintettel, fáradt mosollyal.
– Tudom, hogy ezt most nem érted – mondta halkan –, de… anyám Alzheimeres. Ma reggel már azt se tudta, ki vagyok. Azt hitte, az apám vagyok. Azt hitte, fiatal. Azt hitte, ma van az esküvője.
A szívem összeszorult. A zavartság, amit egész este éreztem, most lassan feloldódott.
– Azt kérte tőlem, hadd legyen újra menyasszony, csak egy estére… – folytatta halkan. – És én nem tudtam nemet mondani.
Néztem, ahogy megszárítja a lábát, majd zoknit húz rá, mintha szent dolgot tenne. Aztán gyengéden a vállára terít egy régies, fehér kendőt – talán valami régi emléket.
– Azért nem jöttél vissza… – suttogtam.
– Mert először neki kellett adnom azt az estét, amit neki sosem adtak meg – felelte. – De most már vége. Most már itt vagyok.
Lassan felállt, bezárta mögöttünk az ajtót, majd odalépett hozzám. Megfogta a kezem.
– Köszönöm, hogy megvártál – mondta.
És ekkor történt valami, amit sosem felejtek el.
A zsebéből előhúzott egy kis papírdobozt.
– Tudom, hogy ez az éjszaka nem olyan lett, amilyet megálmodtál. De ha még mindig akarsz engem… – felnyitotta a dobozt, benne egy apró gyűrű csillogott – …akkor kezdhetjük most. Csak mi ketten. Egy másik esküvel, amit senki nem ért, csak mi.
Aznap este, hajnal felé, újra megfogadtuk egymásnak, hogy együtt leszünk – mindenen át. A nászéjszaka más lett, mint a filmekben… de valahol mélyebben, igazibban kezdődött el.
