Péter vagyok, 51 éves… és ha elmesélem a történetemet, nem azért teszem, hogy sajnálatot keltsek, hanem hogy bebizonyítsam: az ember akkor is fel tud állni, még egy olyan élet után is, amely el akarta pusztítani.
A gyerekkorom nem volt nehéz… embertelen volt.
Az apám alkoholista volt.
Az anyám menekült előle, de tőlem soha nem menekült el.
Nyolcéves koromban otthagyott egy „baráti” párnál, akik megígérték, hogy vigyáznak rám.
Amit velem tettek, arra nincs szó.
Hajnalhasadástól dolgoztattak: padlót mostam, vizeshordókat cipeltem, fát vágtam, állatokat gondoztam.
Ha elfáradtam, megvertek.
Ha sírtam, bezártak egy sötét szobába, ahol csak a patkányok neszezése hallatszott.
Egy nap megbetegedtem.
Lázas voltam, nem tudtam felállni…
És tudod, mit tettek?
Azt mondták, csak megjátszom, és ott hagytak az udvaron, az esőben fekve.
Néha azt hiszem, azon a napon meg kellett volna halnom… de valami megtartott.
Tizenkét évesen sikerült megszöknöm.
Napokon át gyalogoltam.
Ott aludtam, ahol árnyékot találtam.
Azt ettem, amit találtam.
Túlélővé váltam, még mielőtt tudtam volna, ki is vagyok.
Dolgoztam piacokon, raktárakban, mindenes segédként.
Soha nem tanultam.
Soha nem volt gyerekkorom.
Soha nem volt senkim.
Húszévesen azt hittem, végre rám mosolyog az élet: beleszerettem valakibe.
De amikor elvesztettem a munkámat, ő egy másik férfival ment el.
Azt mondta, nekem „nincs jövőm”.
Azon a napon értettem meg, hogy az elhagyatottság árnyékként követ.
Mégis mentem tovább.
Mentem tovább, még ha fájt is.
Mentem tovább, még ha néha el is akartam tűnni.
Idővel megismertem egy jó nőt.
Az első igazi családomat.
Két lányunk született, és esküszöm, attól a pillanattól, hogy megláttam őket megszületni, megfogadtam, hogy egyetlen dolgot sem ismétlek meg abból, amit velem tettek.
Ő évekkel ezelőtt meghalt… és ez újabb csapás volt, ami majdnem összetört.
De a lányaim talpon tartottak.
Okot adtak, büszkeséget, értelmet.
Nemrég nagypapa lettem, és a hároméves unokám úgy szalad felém, mintha én lennék a biztonságos menedék… és ez, ez olyasmi, amit még most is tanulok elhinni.
Sokan kérdezik, hogyan nem lettem keserű ember.
Az igazság az, hogy majdnem az lettem.
De egy nap megértettem:
A történetem nem az én hibám volt,
de a végkimenetele már az én döntésem lehetett.
Ma békém van.
Van családom.
Van otthonom.
És bár a múltam sötét volt, a jelenem fény.
És végre félelem nélkül mondhatom ki:
Armando, a gyerek, akit senki sem szeretett…
azzá a férfivá vált, akit mindenki tisztel.
